A modern gazdaságban a bankszámla már nem luxus, hanem a társadalmi és gazdasági életben való részvétel elengedhetetlen feltétele.
Jövedelmünket elektronikusan kapjuk, számláinkat utalással rendezzük, és a készpénzhasználat visszaszorításával a bankrendszer az állampolgárok mindennapjainak megkerülhetetlen kapuőrévé vált. Ugyanakkor a magyarországi bankolási költségek európai viszonylatban is kiemelkedően magasak, amit a pénzintézetek gyakran a tranzakciós illetékre és a működési költségekre fognak. Ez az elemzés rávilágít arra, hogy miért lenne jogos elvárás a szolgáltatások ingyenessége, és hogyan torzítja a hazai rendszert a tranzakciós költségek áthárítása.
A bankok alapvető forrása: a mi pénzünk
A legfontosabb érv az ingyenes lakossági szolgáltatások mellett a bankrendszer működésének alapjaiban rejlik. Amikor egy állampolgár elhelyezi a pénzét egy folyószámlán, ő valójában kölcsönad a banknak. Ez a betét a bank számára az egyik legolcsóbb forrás, amiből aztán hiteleket nyújtanak másoknak, vagy befektetik, és ezen jelentős profitot realizálnak (kamatmarzs).
Ebben a relációban a lakossági ügyfél a hitelező, a bank pedig az adós.
Abszurd helyzet, hogy a modern bankrendszerben a „hitelező” (az ügyfél) fizet azért, hogy az „adós” (a bank) használhassa és forgathassa az ő pénzét.
Ha a bankok nem kapnák meg a lakosság megtakarításait és napi likviditását, nem tudnának hitelezni, és a profitjuk jelentős részétől elesnének. Ezért a számlavezetés, az utalások és a kártyahasználat biztosítása nem „szolgáltatás” kellene, hogy legyen, hanem egyfajta természetbeni ellentételezés azért a hatalmas tőkéért, amit az emberek a bankok rendelkezésére bocsátanak.
A magyarországi tranzakciós illeték csapdája
Magyarországon a helyzetet tovább nehezíti a tranzakciós illeték rendszere. Az állam által kivetett adót eredetileg a bankoknak kellene megfizetniük, ám a gyakorlatban szinte az összes hazai pénzintézet áthárítja ezt az ügyfelekre. 2024-től és 2025-től ráadásul ezek a terhek tovább nőttek: az átutalások illetéke 0,45%-ra emelkedett (50 000 Ft feletti részre), a készpénzfelvétel pedig 0,9%-os teherrel jár.
Bár létezik a havi kétszeri, összesen 150 000 forintig terjedő ingyenes készpénzfelvétel joga, ez csak a felszín. A bankok a tranzakciós illetéket beépítik a csomag díjaiba, a kártyadíjakba, vagy közvetlenül felszámítják az utalásoknál.
Ez egy olyan kettős prés, amelyben a lakosság fizeti meg az állam adóbevételeit és a bankok kényelmi profitját is.
Egy etikusabb modellben a bankoknak – méltányolva az ingyen forrást, amit az ügyfél biztosít – saját profitjuk terhére kellene benyelniük ezeket a közterheket, nem pedig a kisemberekre hárítani.
Nemzetközi példák és az MNB kritikája
Még a Magyar Nemzeti Bank (MNB) is többször rámutatott arra, hogy a magyar lakossági bankolás drága. Európa számos országában a bankok csomagárazást alkalmaznak, ahol egy alacsony fix díjért (vagy bizonyos feltételek mellett ingyen) korlátlan számú tranzakciót végezhet az ügyfél. Magyarországon ezzel szemben minden egyes mozdulatért – egy egyszerű rezsiutalásért is – külön díjat számolnak fel, ami gátolja az elektronikus fizetések terjedését és bünteti a tudatos pénzhasználót.
A szolgáltatás mint alapjog
Ahhoz, hogy a digitalizáció és a gazdaság fehéredése sikeres legyen, a bankoknak fel kellene hagyniuk azzal a szemlélettel, hogy a lakossági számlavezetés önálló profittermelő üzletág. A lakosság ingyen adja a pénzét a banknak; cserébe a banknak ingyen kellene biztosítania az infrastruktúrát a pénz mozgatásához.
A tranzakciós illeték teljes áthárítása morálisan megkérdőjelezhető, hiszen a bankok rekordnyereségeket érnek el a kamatkörnyezet változásain. Az ingyenes bankolás tehát nem ajándék lenne a népnek, hanem a méltányos viszonosság alapköve: ha én kölcsönadom a pénzem, ne kérj tőlem pénzt azért, hogy visszaadhasd vagy továbbíthasd azt.